Bernard Madoff végérvényesen beírta magát a történelemkönyvekbe, valószínűleg a piramisjátékot is róla neveznék el, ha erre a megtisztelő szerepre nem csapott volna le egy „kollégája” már közel száz évvel ezelőtt. Madoff ezzel együtt az egész világot átejtette, New Yorktól Genfen át egészen Tokióig, nem is kicsit. Egyes vélekedések szerint ráadásul a gigantikus bukáshoz vezető piramisjátékát már nem kevesebb, mint 20 éve folytatta, ami nem is meglepő, hiszen 50 milliárd dollárnyi bukta felhalmozásához idő kell, még egy széles körben ismert pénzügyi szakembernek is (azt már ki sem merjük számolni, hogy a nagyjából 10,000,000,000,000 forintból hány lélegeztetőgép vagy inkubátor jönne ki...)

Műfajteremtés Ponzi-módra

A leghíresebb elődnek a Charles Ponzit tekinthetjük, akinek nevét a piramisjátékok közkeletű angol elnevezése, a „Ponzi-scheme” is megörökíti. Ő nemzetközi bélyegekre váltható kuponokkal kezdett üzletelni, persze anélkül, hogy a saját zsebéből egyetlen centet is befektetett volna, megtették helyette a hozamígérettől elkábult balek ügyfelek (a kép a szaki letartóztatásakor készülhetett).

A piramisjáték 1920-as összeomlásakor elvileg akkora mennyiségű kuponnak kellett volna a világban forognia, amit már logisztikailag lehetetlen lett volna megoldani. Nyilván nem is volt annyi, amennyit hittek, 160 millió helyett csak 27 ezer létezett, Ponzi pedig több mint húszezer befektetőtől gyűjtött 10 millió dollárjából 4 millióval maradt adós (Forrás: Wikipedia).

Nem Ponzi volt persze az első, a 20. századi történelem pedig tele van más hasonló csalásokkal, a legnagyobbak (például az orosz MMM, vagy a német European Kings Club) egymilliárd dollár feletti hiányt halmoztak fel bukásukig. A leghihetetlenebb sztorit viszont Albánia szállította, nem is olyan régen, a kilencvenes évek közepén, amikor is az egész országra kiterjedő, intézményesített „piramisjáték-ágazat” összeomlása a horribilis anyagi veszteségek mellett kétezer ember életébe kerülő zavargásokat okozott.

Az albán katasztrófa

 A kommunista rendszerből a piacgazdaság felé mozduló, de egyébként rendkívül szegény országban ugyanis a gazdaság lényegében haldoklott, virágzott a korrupció, megbízható pénzügyi szektor pedig nem létezett. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a kétségbeesett lakosságot teljesen kamu hozamígéretekkel el lehetett kábítani (az egyik társaság az összeomlás előtt a befektetés megháromszorozását ígérte három hónap alatt, erre egy másik két hónap alatti duplázással válaszolt), gombamód szaporodtak az újabb és újabb „vállalkozások”, amelyeket ráadásul a kormányzat sem ítélt el.

1996 végén a 3,5 milliós lakosságból nagyjából 1,7 millió ember fektetett a különböző piramisjátékokba, a követelések névértéke összesen kb. 1,2 milliárd dollárt tett ki (az 1996-os GDP kb. 2,7 milliárd dollár volt). Az összeomláskor sokan mindenüket elvesztették, rengetegen szerény földjeik eladásával teremtették elő a beszálláshoz szükséges készpénzt. Az eredmény: polgárháborúszerű zavargások, kétezer halott, elzavart kormány, ENSZ beavatkozás. A slusszpoén: a sztori alatt a köztársasági elnöki pozíciót betöltő, de elkergetett Sali Berishát a hálás albán nemzet 2005-ben miniszterelnökévé választotta!

Ekkorát még tényelg soha, senki!

Egy egész országot romba döntő katasztrófa összértéke is alig haladta meg az egymilliárd dollárt (és egyetlen más piramisjáték sem volt nagyobb 1.5 milliárd dollárnál), Madoff rögtön 50 milliárdot gombolt le a világ pénzügyi szektoráról, meg akiről csak tudott. A „játékot” a Wall Streeten teljesen megszokott befektetési tanácsadásnak, befektetési szolgáltatásnak álcázta, és nem kicsinyeskedett, amikor a tőke gyűjtéséről volt szó.

Különféle alapok alapja konstrukciókon keresztül lehúzta majdnem a teljes svájci privátbanki szektort, a világ legnagyobb befektetési bankházakat Amerikától Japánig, a globális hedge fund iparágat, jó néhány hatalmas nyugdíjalapot, és magánbefektetők tízezreit, átverve a könyvvizsgálóját. Az üzletet ő és egy titkárnő vitte, szóval viszonylag alacsony élőmunka igénye lehet az ilyesminek (korr:a könyvvizsgáló nyomta az ipart egyetlen titkárnővel, Madoff csupán egyedül intézte cégén belül a piszkos ügyeket).

Az áldozatok között ráadásul nemcsak bankok, befektetési alapok és általában pénzügyi intézmények voltak, nem egy hatalmas non-profit szervezet, alapítvány pénzét is Madoff „kezelte”. A bukással így például feliratkozhat a vesztesek közé Steven Spielberg is, aki Wunderkinder Foundation nevű alapítványát bízta épp a megfelelő emberre (az alapítvány 2006-ban összesen több mint 5 milliárd dollárnyi adományt osztott szét), de ugyanúgy átverte a palánkon Madoff a Nobel-békedíjas Elie Wieselt is, aki alapítványának befektetéseivel szintén Madoffot bízta meg. Ők csak két név a legnagyobbak közül, de számos kisebb, de azért nem elhanyagolható nagyságú, sok százmilliós alapítvány pénze vált kámforrá a most 70 éves szemfényvesztő munkája nyomán.

Soha ekkora nagyságrendű pénzügyi csalást még nem ért meg a világ, és mikor jöhetett volna máskor, mint az egyébként is soha korábban nem látott nagyságrendű pénzügyi válság kellős közepén? Az 50 milliárd dollár a piacok méretéhez képest is tekintélyes summa, ha azonnali veszteségről van szó, de a történet valószínűleg sokkal fontosabb a szabályozásba fektetett befektetői bizalom szempontjából. Az meg egyébként is romokban hever, szóval az is lehet, hogy Bernard Madoff hatása még annál is komolyabb lesz, mint elsőre hisszük.