Az Olimpia ideje alatt volt szerencsém négy napot tölteni Pekingben, ahol néhány ötkarikás esemény meglátogatása mellett természetesen a lehető legnagyobb hangsúlyt fektettem a város megismerésére is. Bár az idő rövidsége és a számos, Olimpiához köthető rendkívüli intézkedés miatt nyilvánvalóan nem a teljes realitással szembesültem, ennek fényében is bátran állíthatom, hogy Kína fővárosa lenyűgöző.

Az első dolog, ami már a leszállás közben szembeötlött, hogy sehol sincs az a szmogfelhő, amit a nemzetközi sajtó képein oly sokszor látni lehetett, a közlekedő autók számának felezése (az olimpia ideje alatt páros napokon a páros rendszámú autók közlekedhetnek és fordítva), valamint az összes építkezés és számos gyár leállítása abszolút meghozta hatását: a nevezett időszakban szerintem semmivel nem szívtam rosszabb levegőt Pekingben, mint egy átlagos budapesti napon.

A város egyébként igen zöldnek mondható, sok parkot és tavat találni a közigazgatási határokon belül, és az is látszik, hogy a belső kerületek zöldítéséért is mindent megtesznek a kínaiak. Elképesztő, hogy mennyire sok a frissen telepített fa és nem valószínű, hogy ez csak az olimpiai készülődés miatt van így, ahhoz ugyanis túl sok helyen lehet felfedezni a régebbi telepítések nyomait.
 

A város teljesen tiszta, alig láttam cigarettacsikket, zsebkendőt, bármilyen szemetet dobáló embert, szemétszedésre és utcaseprésre szakosodott közmunkást azonban annál többet. Minden egyes köztéri kuka két rekesszel rendelkezik, az egyikbe az újrahasznosítható hulladékot kell elhelyezni, a másikba pedig minden egyéb kerül. Nem tudom megítélni, hogy ebből mennyi köszönhető az ötkarikás játékoknak, de tapasztalataim alapján a budapestieknek lenne mit tanulniuk a pekingiektől tisztaság terén.
 

A közlekedési infrastruktúra valami elképesztően fejlett a 15 millió fős városban: 8 darab koncentrikus körút áll rendelkezésre, melyek általában összesen 2x3 sávosak és még a külsőbb kerületekben is igen gyakoriak a 6-8 sávos sugárutak. A minőség is kifogástalan, a kátyú, valamint az úttesten elhelyezett csatornafedél valósággal ismeretlennek tűnt számomra, a közlekedési táblákon a kiírások pedig angolul is szerepelnek. Viszonylag sokat és csúcsidőszakoban közlekedtem busszal a belvárosban, közlekedési dugóval viszont egyszer sem találkoztam. Le kell ugyanakkor szögezni, hogy a forgalom így is erős volt, pedig ugye vagy csak páros, vagy csak páratlan rendszámú autók közlekedhetnek...
 

A világnak talán bármely városa példát vehetne Peking bicikliútjairól, a főbb utak mentén gyakorlatilag szinte mindenhol található kétkerekűek számára fenntartott sáv, amelyen a környezetbarát elektromos motorral hajtott motorkerékpárok is közlekednek. Ebből a járműből egyébként meglepően sok van a városban.

Az emberek kifejezetten kedvesek, megbámulják az európaiakat, rájuk mosolyognak, gyakran még arra is megkérik őket, hogy fényképezkedhessenek velük és az utcán sétálva többször azzal üdvözöltek bennünket, hogy „Isten hozott Pekingban, érezzétek jól magatokat”! Ha valahol megálltam térképet böngészni, mindig odajött hozzám valaki és megpróbált segíteni, még úgy is, ha nem tudott angolul, pedig az azért bajosan kivitelezhető...
 

A pekingiek egymással is toleránsak, a tömegközlekedési eszközökön feltűnt, hogy a Kelet-Európában oly jellemző tolakodásnak, lökdösődésnek és taposásnak nyoma sincs (libasorban állnak például a beérkező metró szerelvénybe való beszálláshoz), pedig ők egy városban többen vannak, mint például mi, a csehek vagy  a szlovákok egy egész országban.

Érdekesség, hogy a környezetbarát tömegközlekedési megoldásként számon tartott villamossal és trolibusszal egyáltalán nem találkoztam, buszból viszont rengeteg van forgalomban és sűrűn, jól kiszámíthatóan közlekednek. A metrórendszer lélegzetelállító, nemhogy a szerelvények, de még a peronok is klimatizáltak, a kocsik nagyon tiszták és higénikusak, kiigazodni könnyű, ugyanis minden megállót angolul is bemond a rendszer és fényjelző berendezés mutatja, hogy mely megállókat hagyta maga mögött a szerelvény, melyik következik és melyek vannak még előttünk.

A klimatizálás csaknem magától értetődik Pekingben, a leglepukkantabb boltban, vagy kocsmában is hűvös van, talán túlságosan is, a hotelben például gyakran 16-17 fokig hűtötték a levegőt.
 

Összességében az egész város és maga az olimpia is a fejlettség, a rendezettség, szervezettség benyomását kelti, sok az önkéntes és a rendőr a városban, a biztonsági intézkedések példásak. Az árszínvonal alacsonynak mondható, egy sör a boltban kb 2.5 jüan, egy jobb vendéglátó helyen 8 jüan, a metrójegy 2 jüanba kerül (egy jüan kb 25 forint).
 

Mielőtt túlzottan elfogultnak tűnnék, leszögezem: tisztában vagyok vele, hogy a Pekingben töltött 4 nap kevés ahhoz, hogy megalapozott véleményt alkothassak a városról és azt is tudom, hogy a kormány (vagy inkább a párt) minden megtett azért, hogy a külföldi turisták csak a szépet lássák a fővárosból. 

Kimondottan szembetűnő például, hogy a lerobbantabb épületeket, putrikat egyszerűen eltakarták a turistaszemek elől, ugyanis a forgalmasabb utak mentén hatalmas óriásplakátokat helyeztek eléjük. Ha az ember közelebb merészkedik és benéz alattuk, mellettük, fölöttük, akkor ízelítőt kaphat a nyomorból is.
 

Bár az esetek többségében ez nem így volt, néha mégis azt vettem észre az olimpiai önkéntesek kedvességén, hogy nem természetes, szerintem olyan komoly kormányzati propagandával mosták ki az agyukat, hogy csak mosolyogni és alázatosan hajlongani tudnak. Ennek jelei látszottak akkor is, amikor az Olimpiai rendezvényeken résztvevő önkéntesek és rendőrök csakis együtt és menetelve közlekedtek.
 

Földutas, sáros „dzsungeleket” még a belvárosban is találhatunk még, ha letérünk a főútvonalakról,  a külváros felé haladva pedig ezek aránya megnő. Ezenkívül tisztaság ide vagy oda, a gusztustalan köpködést, mint „kulturális szokást” még az Olimpia idejére sem sikerült eltűntetni Pekingből a kormányzati tiltással.

Igaz, hogy a belvárosban szinte csak új autókat láthatunk az utakon, amelyek között nem csak kínai modelleket, hanem ismert európai luxusmárkákat is találhatunk, a külváros felé haladva azonban már inkább rozsdás tricikliken közlekednek az emberek.

A boltok, hipermarketek mindeközben meglehetősen igénytelenek, a húsos és halas pultokon sokszor olyan állapotokat találunk, amilyenek elveszik a kedvünket a vásárlástól, ami amúgy is nehézkes, mert angolul beszélőt az utca emberei között nem találunk, így a boltosok között sem.

Drámaian alacsony a közlekedési morál is, a közlekedési lámpa piros jelzése egy enyhe figyelmeztetésnél többet nem jelent a vérbeli pekingi autósnak, ha menni szeretne, akkor ráfekszik a dudára és áthajt rajta. Ennek fényében a szabályozás kellően óvatos, hisz Kínában csak az vezethet autót, aki az országban szerezte meg a jogosítványát.

Ez a tipikusan fejlődő országokra jellemző felelőtlenség, vagy nemtörődömség egyéb infrastrukturális kérdésekben is felfedezhető, amelyhez az alábbi fotó lehet kitűnő illusztráció: